AZ EMBER „HÁZIASÍTÁSA” 

Mintegy 30 millió évvel ezelőtt, az oligocénben alakult ki az ősragadozókból, a Miacidákból valamennyi, még ma is élő ragadozó család. Az első, szorosabb értelemben vett ragadozók a koponya, a fogazat és a lábak kialakulásában a mai kutyaszerűek felé vezető irányt jelzik.

A valódi kutyafélék, a Canis-nem tagjai a késői pliocénben jelentek meg, a ma is élő kutyaféléktől külsőleg és anatómiailag is csak kevéssé eltérő fajokkal.A Canideak /kutyafélék családja/ közé soroljuk az összes házikutya-fajtát, az ausztrál vadkutyát,vagyis a dingót, valamennyi farkast, az összes sakálfélét és a rókákat.

A tudomány mai állása szerint valamennyi házikutya közös őse a farkas lehetett, erre több közvetett és közvetlen bizonyítékunk is van. A kutyák viselkedése nagyon hasonlít a farkaséhoz, a két faj egyedei egymással könnyen keresztezhetők, és utódaik is termékenyek.

Hogy hogyan történt a kutya háziasítása, erre nézve csak feltételezéseink vannak. Az egyik legismertebb és legelfogadottabb nézet szerint az ősember valamikor a történelem előtti korokban vadászkörútja során elfogott néhány farkaskölyköt. Máig érthetetlen okból a kölyköket nem ütötte agyon, hanem hazavitte a táborhelyre és felnevelte őket. A farkaskölykök eleinte az ősgyermekek eleven játékszereként szolgáltak, majd felnövekedvén önként csatlakoztak a felnőttek vadászataihoz.

A legrégibb kutyacsontvázak csak mintegy 12.000-l4.000 évesre tehetőek, ezért sokáig azt gondolták, hogy a kutyát csak kb. ekkor háziasította az ember.

Ha azonban egy kicsit alaposabban belegondolunk, szinte bizonyosra vehető az, hogy a háziasítás időpontját sokkal régebbre kell datálnunk, hiszen a csontok alapján csak azt az időpontot lehet meghatározni, amikortól a kutyán megjelentek a farkastól jól megkülönböztethető küllemi jegyek.

Már süldő lánykaként is sokat foglalkoztatott a kérdés: vajon valóban a mi őseink háziasították a kutyát, vagy a kutya magától csatlakozott az emberhez? Netán a kutya saját magát háziasította ? Esetleg az emberré válás útján is a kutya indította el őseinket ?

Szüleimet állandóan kétségbe ejtettem már pici gyerekkorom óta, mert mániákusan hangoztattam, hogy mindenféle gondra és bajra a legjobb „gyógyszer” a kutya. Emlékszem, egy vasárnapi ebédnél szüleim kis híján lefordultak a székről, amikor bejelentettem: én bizony ha felnövök, rendőr leszek, mert akkor lehet kutyám ! (Ez abban az időben, a hatvanas években felért egy kisebbfajta őrültséggel!) Már akkor úgy éreztem, hogy az emberek sokkal többet köszönhetnek a kutyáknak, mint azt bárki is gondolná. Ez a nézetem az évek múlásával nemhogy megváltozott volna, de szerény véleményem szerint az sem kizárt, hogy őseink a modern emberré válást is a kutyáknak köszönhetik. Merész feltételezés lenne? Ismerkedjen meg a kedves olvasó az én elgondolásommal !

Elismerem, hogy ez a teória a saját agyszüleményem, semmiféle konkrét bizonyítékkal nem rendelkezem arra nézve, hogy igazam van. De az is meglehet, hogy nem tévedek olyan óriásit, és közel járok az igazsághoz. 

Vizsgáljuk csak meg a kutya és az ember kapcsolatát!

Valami megmagyarázhatatlan okból a kutyák genetikus alapon ragaszkodnak az emberekhez. Az összes többi háziállat nem kötődik ilyen mélyen az emberhez, ha a testi szükségleteit kielégítik, szinte azonnal elveszítik érdeklődésüket az ember iránt. A kutya azonban más. Részt kíván venni a mindennapjainkban, ha teheti, állandóan velünk lenne. Sokszor eltöprengtem már azon a kérdésen, ha valóban az ősember vitte haza az első farkaskölyköket, mi módon akadályozta meg, hogy a felnőtt farkasok vissza ne szökjenek a vadonba? Miért maradtak az emberekkel a farkasok és miért nem hagyták ott az emberfalkát?

A genetikai kutatások szerint a kutyák háziasulása mintegy 120.000-140.000 évvel ezelőtt történhetett meg. Kb. ebben az időben indultak el világhódító útjukra a mi közvetlen őseink is valahonnan Afrikából. Noha abban az időben több emberfajta is élt szerte a Földön, mégis csak egy, a mi közvetlen ősünk, a Homo sapiens maradt fenn és szaporodott el szerte az egész világon. Vajon miért?

Képzeletbeli időutazásra invitállak, kedves Olvasó! Pár százezer évvel ezelőtt a magas fűvel benőtt sztyeppéken hatalmas csordák vándoroltak. Vadlovak, ősbölények, óriás gímszarvasok legelésztek, ezeket a növényevőket természetesen különböző ragadozók követték. Köztük egy furcsa, felegyenesedve járó lény is, a Homo erectus. Ezek az előemberek kisebb hordákban éltek, ismerték a tüzet, kezdetleges eszközöket készítettek. Gyűjtögető életmódot folytattak, valószínűleg csak apróbb állatokat tudtak elejteni, de nem vethették meg a dögöket sem.

Kb. 80.000 évvel ezelőtt új emberfajta bukkant fel, a ma neander-völgyiként ismert ősember. Ezek már igazi emberek voltak, akik nagyon sok mindenben hasonlítottak hozzánk. Nem csak ismerték, de használták is a tüzet. A neander-völgyiek a régészeti leletek tanúsága szerint nagyvadakra is sikeresen vadásztak, ami összehangolt, csoportos vadászatot feltételez, hisz a neander-völgyi ősember egymaga nemigen vehette fel a harcot pl. a barlangi medvével. Az összehangolt vadászathoz valamiféle kezdetleges kommunikáció megléte is kellett. A neander-völgyiek egyfajta világképpel rendelkeztek, vadászataikkal összefüggésben kultikus szentélyeket létesítettek, mint erre jó példa a svájci Engadin mellett levő Sárkánylyuk barlangban megtalált különleges kőszekrényke is. Halottaikat is eltemették, ami szintén meglehetősen fejlett gondolkodásra vall, és tökéletesen emberi vonás. Érthetetlen okból a neander-völgyi ősemberek kb. 35.000-40.000 évvel ezelőtt kihaltak, miközben a mi közvetlen őseink továbbfejlődtek. Pár ezer évig a két emberfajta egymás mellett is élt, egyes tudósok véleménye szerint találkoztak is egymással. Hogy ez a találkozás békésen zajlott-e le, vagy sem, arról nem sokat tudunk. Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy az őseink között a neander-völgyiek is megtalálhatók, ezt a nézetet azonban a legújabb kutatások megcáfolták. A genetikusok bebizonyították, hogy a neander-völgyi ősemberek és a ma élő emberek genetikai kódja olymértékben eltér egymástól, hogy kizárható a közvetlen rokonság.

Ha megnézzük egy neander-völgyi és egy ún. kőkorszaki ember koponyáját, szembetűnő különbségeket vehetünk rajtuk észre. A neander-völgyiek koponyacsontjai sokkal erősebbek, vastagabbak. Feltűnően erőteljes az állkapocs és az orr környéke, a homlokuk alacsony volt és csapott. Nem volt állcsúcsuk, és bár az agykoponya űrtartalma a mai emberénél valamivel nagyobb volt, az agy szerkezete primitívebb volt. A leletek tanúsága szerint agyuknak azon részei voltak a legfejlettebbek, melyek az érzékszervek központjait (látás, hallás, szaglás) foglalták magukba. Ezzel szemben a mi közvetlen őseink agyában éppen ezek a területek voltak kevésbé fejlettek, és ez érthetetlennek tűnik. Hiszen a mi közvetlen őseinknek ugyanúgy szüksége volt a jó hallásra, a jó szaglásra és a látására, elvégre életmódjukban nem sokban különbözhettek a neander-völgyiek életmódjától. Miként tudott fennmaradni a mi ősünk a maga kevésbé jó érzékszerveivel ?

Talán ez azzal magyarázható, hogy a mi őseinknek volt egy önkéntes segítőtársa, aki a szaglását és a hallását „kölcsönadta”az ősembernek.

És ez nem volt más, mint a mai házikutyák őse, nevezzük az egyszerűség kedvéért csak így: az őskutya.

Genetikai vizsgálatokkal is bebizonyították, hogy az összes ma élő házikutya származása visszavezethető 1 nőstény farkasra. Ez a nőstény farkas véleményem szerint önként csatlakozott az ősemberekhez. Persze ne gondoljuk azt, hogy egyszerűen odasétált az ősember tábortüzéhez és leheveredett mellé ! Minden bizonnyal először csak messziről figyelgette az ősembereket. Kíváncsisága nagyobb volt, mint az embertől való félelme, ezért állandóan az emberek táborhelye körül ólálkodott. Ha sikerült, el-elcsent a horda maradékából is egy-egy darabot. Megfigyelte, hogy az emberek vadászataik során gyakran megsebzik, de nem ölik meg a sebzett vadat. Követte a sebzett vadat, s ezzel a nyomára vezette az ősembereket.

Valószínűleg a kölykeit is az emberek tanyája körül nevelte fel, így azoknak az ember nem ellenség volt, hanem afféle „jószomszéd”. Ezek a kölykök nemzedékről nemzedékre egyre szorosabb kapcsolatot alakítottak ki az ősemberekkel. Ez a kapcsolat mindkét faj számára igen hasznosnak bizonyult. Az őskutya részesült a vadászzsákmányból, és talán az ősemberek egyfajta védelmet is jelentettek az őskutyák számára. Egy idő után kiismerték egymás testbeszédét, a kutya őse állandóan a horda táborhelye körül ólálkodott. Ha veszély közeledett, sokkal hamarabb észlelte, s felhívta rá az ősemberek figyelmét is, ami kapóra jött az ősembereknek.

A táborhely tisztán tartásában is sokat segítettek az őskutyák, hiszen eltakarították az ősemberek hulladékait, nem csak a bomló húsféléket és a csontokat,de az ürüléküket is, és ezzel esetleg megakadályozhatták egyes fertőző betegségek járványszerű kialakulását is.

A nagyon ínséges időkben az őskutyák mint afféle eleven konzervek szerepelhettek az ősemberek étlapján. Szőrmés bundájuk ruházatul szolgálhatott, a különösen szelíd példányokat pedig „egyéni fűtőtestként” is használhatták.

A kőkorszaki mai ember agytérfogata nem nőtt meg lényegesen, de a szerkezete annál inkább megváltozott. A halántéklebeny környékén található érzékszervi központok kissé visszafejlődtek, ugyanakkor a homloklebeny környéke egyre fejlettebb lett. Vagyis a látás, a hallás és a szaglás központjai kissé „elkorcsosultak”, míg a gondolkodás központja feltűnő fejlődésnek indult. Ha jól belegondolunk, a közvetlen ősünk kevésbé jól tudta használni a szaglását és a hallását, ennek ellenére sikeresebb faj volt, mint a jobb érzékszervekkel rendelkező neander-völgyi. Nem tartom kizártnak, hogy az emberi agy szerkezetének átalakulásához a kutya nagyban hozzájárult, hiszen a kutya segítségével így is hamar felismerte a veszélyforrásokat, nem kellett állandóan a rá leselkedő veszélyekre figyelnie, jobban oda tudott figyelni a környezetére, jobban meg tudta figyelni a világot.

Az ősember kimerészkedett a barlangokból, farudakból és állatbőrökből, fűcsomókból sátrakat, „mobil” barlangokat készített. Megkezdhette vándorló életmódját, nem volt annyira helyhez kötve, ugyanakkor az időjárás viszontagságaitól védelmet talált a sátrakban. Követhette az egész horda a vándorló csordákat, mindebben segítették a kutyák ősei.

Egy csomó szenzációs felfedezést is tettek őseink. Feltalálták az íjat és a nyilat, vagyis testi épségük kockáztatása nélkül, messzebbről is meg tudták sebezni a zsákmányállatot, vagy a különösen óvatos, félénk, ezért nehezen elejthető vadakat. Nagyban nőtt a horda túlélési esélye, egyre nagyobb csoportot alkottak az ősemberek. Amint egy csoport meghaladta az optimális max. 60-80 fős létszámot, a csoport kettévált, s az újonnan kiváltak nekiindultak új vadászterületeket meghódítani. Lassan, fokozatosan birtokba vették az egész Földet, s a neander-völgyieket egyre jobban kiszorították az élőhelyekről.

S mindezt egy önkéntes segítőtárs, a kutya segítségével!

Így történt vagy sem, ki tudja?

De így is történhetett.