ISMÉT A MUDIK MARMAGASSÁGÁRÓL

Lehet, hogy kissé már unalmas, hogy ismét a mudik marmagasságáról írok, de  a napokban kaptam levelet egyik mudis sporttársunktól.

Az előzményekről csak annyit, hogy a sporttárs írt egy cikket a MUDI KRÓNIKÁ-ban, melyben a különböző mudis internetes anyagokat ismertette. Az egyik német nyelvű mudis anyagnál a sporttárs annak a véleményének adott hangot, hogy a német hon-

lapon az a cikkem szerepel, melyben én (állítólag) azt taglalom, hogy ma Magyarországon a túlméretes mudiknak osztogatják a champion címeket. Minekutána a cikk nem erről szólt, hanem a méret és a típus (a standard ) összefüggéséről, én levélben kerestem meg a sporttársat és kértem a helytelen állítás korrigálását. Erre a levelemre válaszolt a sporttárs.

Amiért ismét erről a témáról írok, az a sporttárs válaszlevelében olvasható,  vélemé-nyem szerint többek érdeklődésére számot tartó néhány megállapítás, hipotézis.

A sporttárs véleménye szerint a mai mudik azért sokkal nagyobbak, mert mi jobban tápláljuk őket. Hivatkozik az Árpád-kori magyarság átlagméretére és a mai magyarok testmagasságára.

Részben egyetértek vele, hiszen magam is tapasztaltam, hogy a jobb táplálás kissé erőteljesebb kölyköket eredményez. Jómagam is neveltem fel almokat kecsketej savójával (az utcánk végében egy család kecskesajtot készít, és a savót vödörszámra kaptuk tőlük, aminek a kutyák nagyon megörültek. Én kevésbé, mert frenetikus hatása volt a savó itatásának, olyan hasmenést produkáltak a blökik, hogy alig győztem a takarítást!) . Megfigyeltem viszont, hogy azokban az almokban, ahol a kölykök kaptak kecsketej-savót, a kölykök sokkal erőteljesebb csontozatúak lettek, a marmagasságuk  pedig a standard felső határa felé tendált, míg ugyanabból a párosításból származó, más táplálékon felnőtt kölykeim marmagassága megmaradt az ideális méretek között. De egyik kölyök se nőtte ki a standard által meghatározott méreteket, ami az én elgondolásom szerint csak  azt jelentheti, hogy kitenyésztett állomány esetében, ahol a szülők mind kivétel nélkül típusos mudik, a jobb táplálás miatt NEM NÖVIK KI az utódok a standard méreteit!

Egyébként sem tartom szerencsésnek az Árpád-kori magyarok magasságát összevetni a a mai magyarságéval, több okból is. Egyfelől az Árpád-kori magyarság az évszázadok során több nációval is keveredett. Gondoljunk csak a leggyakoribb keveredésekre, török, tatár, ruszin, horvát, bolgár, német, román, kun, ukrán, szlovák stb…felsorolni is hosszú lenne azokat a népeket, melyekkel a magyarság keveredett.

És hát bocsánat a kifejezésért, de minket, embereket nem tenyésztenek tudatosan, tehát már csak ezért is furcsa lenne szoros párhuzamot vonni.   

Másfelől sokkal több generáció telt el az Árpád-kor óta, mint a mudik esetében a méreten felüli, s egyben meglehetősen atípusos egyedek vonatkozásában.

Akkor vajon mitől nőttek meg és mitől alakultak át a mudik?

A sporttárs annak a véleményének is hangot adott, miszerint talán Fényes Dezső és a hajtókutyát „felfedező” szakemberek nem végeztek kellőképpen alapos kutatást, amikor javaslatot tettek a hajtókutya, majd később a mudi standardjére. A sporttárs szerint Fényesék illetve a mudi standard megalkotói által végzett adatgyűjtés „nem felelt meg egy szabályos, ún. reprezentatív mintavétel követelményeinek.”

Nem az én tisztem megvédeni Fényes Dezsőt, Anghi Csabát, de az F.C.I. által is elfogadásra felterjesztett standard megalkotóit sem. Úgy vélem, mindannyian olyan nagynevű tudósok, hogy nevüket még akkor is tisztelettel fogják emlegetni, amikor a mi nevünket már régen elfelejtették. Efelől kétségeim nincsenek.

Ugyanakkor azt is meg kell mondanom, nem hinném, hogy bárki is a nagy „öregek” közül  pusztán néhány egyed alapján tett volna javaslatot egy új kutyafajta standardizálására. Ahogy olvasgattam a régi leírásokat, az a benyomásom támadt, hogy éveken át tartó, és nagyon alapos, az egész országot átfogó, sőt, az országhatá-rokon is túlnyúló kutatómunka előzte meg a hajtókutya fajtaleírását. Ráadásul Fényes Dezső nem csupán összegyűjtötte a hajtókutya legtípusosabbnak vélt egyedeit, de tenyésztette is őket éveken keresztül házi törzskönyvvel, mint ezt mindenki, aki a fajta iránt egy cseppet is érdeklődik, bizonyára jól tudja.

Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, a túlzottan engedékeny bírálatok és a nem elég szigorú, utódszelektálás nélkül végzett B törzskönyveztetések nagyban hozzájárultak az állomány átalakulásához. Volt szerencsém ismerni sok olyan mudit illetve mudinak törzskönyveztetett kutyát, melyek őseiről semmit sem tudunk. Ezek között volt olyan is, akinek mindkét füle csak félig állt, ez hrvatszki ovcsar fajtajelleg. Volt olyan, akinek a színe a klasszikus black and tan színt mutatta, de tudok aprótin-cses, gyűrűs göndör szőrzetűről is nem egyről. Ismerek olyan B törzskönyves kutyát, akinek a marmagassága 34 cm, a törzshosz-sza ellenben 52 cm! Láttam 54 cm magas, félhosszú, simán lefutó szőrzetű, német juhászos fejformájú  szukát, de láttam több típusos spicc-keveréket is. Nem akarom felsorolni az összeset,. mindene-setre már a fenti felsorolásból is nyilvánvaló, hogy talán a nem kel-lőképpen szigorú B törzskönyveztetések és a szelekció hiánya eredményezi  a mudi fajta átalakulását, a méretek megnövekedé-sét és a fajtában egyre terjedő típushibák egyre általánosabbá válását.

Mit lehet ez ellen tenni ?

Azt semmiféleképpen nem javaslom, amit a sporttárs javasolt, mi-szerint csináljunk egy átfogó állományfelmérést, majd az ott kapott adatok /méretek és hibák/ ismeretében dolgozzuk ki a standard legújabb változatát, s a meglévő állományt alapul véve  tegyünk ja-vaslatot a standard módosítására.

Félreértés ne essék, nem az állományfelmérés ellen lépnék fel, hanem a nem a tenyésztői szemléletet tükröző módszer ellen. A fenti módszer ugyanis a mudi standardjét a már meglévő, eleve típushibákkal terhelt állományhoz igazítaná.

Ez ugyanis egyértelmű visszalépést jelentene, márpedig mindig előre kell gondolni. Nem szabad csak a meglévő állományt látni, azt pedig végképp nem szabad alapul venni, hogy kinek milyen kutya ugat az udvarában!

Ha ugyanis ezt a módszert vezetnénk be, akkor már régen felve-hettük volna a mudi standardjébe a kifejezetten hosszú hátat, a világosbarna szemet, a meredek hátulsó végtagokat, a megnyúlt mancsot, a stop teljes hiányát, esetleg az erős stopvonalat. Ezek a hibák mind-mind egy-egy korszak állományának jellemző típus-hibái voltak, de úgy vélem, a típushibák megléte még nem ad ala-pot azok standardizálására.

A sporttárs szerint (idézem) :”a mudi esetében horvát juhászku-tyás tulajdonságokkal riogatni kicsit olyan, mint egyes  kuvaszokat pireneusi juhászkutya jellegekkel meggyanúsítani.”

 Aki kicsit is ismeri a kuvasz állományt, az tudja, nem kevés kuva-szunk mutat pireneusi fajtajegyeket. Ennek ellenére senkinek eszébe se jutna a kuvasz standardjébe beépíteni a pireneusi jellegeket. Akkor a mudiéba miért tennénk? Mert ez "csak" egy mudi?

Vagy mert a kutyáinkban ilyen hibák vannak, akkor azokat standardbe kéne beépíteni?

Nem, nem és nem. A tenyésztés alapja a standard, ami az elképzelt tökéletes mudit írja le. Ez még soha nem született meg, de efelé kell törekedni.  A tenyészegyedek kiválogatásával, a  kölykök szelektálásával.

Nehéz, de gyönyörű feladat  eleink munkájának gyümölcsét megőrizni, gyermekeinknek megmutatni, milyen is a legritkább magyar pásztorkutyafajta a MUDI?