Garam, az ápolónő Garam kennelalapító szukám volt. Gyönyörű /ámbár nem éppen típusos / feje volt, és nagyon szeretetreméltó, kedves természete. Másfél évesen került hozzám, majdnem kitagadtak miatta szüleim, mert nagyon makacsul ragaszkodtam Garikához. Ragaszkodásomat azzal hálálta meg, hogy már pár héttel Budapestre kerülése után megvédett egy részeg támadásától. De segített több betegségből való kigyógyulásban is. Régebben én rettenetesen gátlásos, félszeg emberke voltam, nem mertem idegenekkel beszélgetni, nem mertem még telefonálni sem. Szinte már kóros volt ez a félénkség. Garam segített a félénkségem feloldásában, Garika kedvéért aktívan részt vettem a MEOE Puli-Pumi-Mudi Szakosztályának életében. Jártunk kiállításokra, terelgetni is,ahova busszal, vonattal kellett elutaznunk. Kénytelen voltam magam megvenni a vonatjegyeket, kénytelen voltam idegenekkel szóba állni, kérdezni, ha elkeveredtünk valahol. Egy alkalommal a buszról való leszálllás során megbotlottam, leestem a buszról, s olyan szerencsétlenül estem térdre, hogy a bal térdemen egy nagy, nyílt seb keletkezett. Ez a seb elfertőződött, s bár hetekig jártam a sebészetre, még másfél hónap múlva sem javult a térdem, sőt.Elgennyesedett, nagyon makacs fertőzés alakult ki. Aztán egyszer a sebész doki nagyon bepöccent azon a kérdésemen, hogy nem kellene-e csinálni a seb váladékából egy bakteriológiai tenyésztést és célzottan antibiotikumos kezelést alkalmazni /Édesanyám bakteriológus, úgyhogy nem beszéltem én hülyeségeket, csak épp a doki ezt úgy értékelte, hogy mit locsogok itt bele a Nagy Doktorok dolgába? Az hogy esetleg rámehet a lábam, az huszadrangú kérdés volt az ő szemében./ Na szóval, a doki egyszer azt merte mondani, hogy mit zaklatom én őt minden nap a kötözésekkel, otthon magam is be tudom kötözni a sebemet. Begurultam, és utána már nem kerestem fel a dokit. Otthon leültem a nagyszoba közepére, körbevettem magam mindenféle kötözőszerrel, sebhintőporral, és sűrű sziszegések és halk, ámbátor változatos káromkodások közepette nekiláttam a sebbe száradt gézt letépni. Garikám azonnal ott termett, eltolta a kezemet és Ő kezdte el nyalogatni a seb környékén a gézt. Nem tudtam eltolni a fejét onnan, makacsul Ő akart "kezelni" Végül hagytam, kíváncsi voltam, mit fog csinálni. Eszméletlen finom, apró kis nyalogatásokkal megpuhította a beszáradt gézt, aztán leszedte a sebről. Hihetetlen óvatosan kitisztogatta a sebet, kiszedte a sebből az összes gennyes részt. Utána félreült röhögve, és hagyta, hogy bekötözzem magamnak. Ezt megcsinálta másnap és harmadnap is, majd még 7 napon keresztül. És az a seb, ami másfél hónapos orvosi segédlet mellett sem gyógyult be, a Garamom segítségével 8 nap alatt teljesen bevarrasodott! Pánikbetegségem története Abban az időben /a 80-as évek végén/ egy nagy egészségügyi intézmény anyagkönyvelésének voltam a csoportvezetője, s ebbéli megbízatásom rengeteg túlórával, nagyon sok idegeskedéssel járt. Állandó átszervezések, összevonások, egymásnak ellentmondó főnöki utasítások, szóval keményen kellett dolgozni, sokszor naponta 16-18 órát dolgoztam heteken, hónapokon át. Bizony, ez az egészségem rovására ment. Egy jó fél év múlva időnként rohamszerűen törtek rám a rosszullétek. Ájulás környékezett, nem kaptam levegőt, kivert a víz, halálfélelmem volt, és hiába mentem a háziorvosomhoz, nem tudott segíteni. Elküldött mindenféle vizsgálatra, de minden leletem negatív volt, szervi bajom nem volt. Értetlenül állt doktor nénikm is az eset előtt /akkor még a pánikbetegségről mit sem tudtunk!/, én meg csak szenvedtem. De bármennyire szenvedtem, Garamommal mennem kellett le Perőcsénybe, vagy kiállításokra. Garam észlelte, hogy mikor fognak jönni a rosszullétek, és amikor én még nem éreztem a roham közeledtét, Garam már tolt egy pad felé, kierőszakolta, hogy oda leüljek és szorosan hozzám bújva nyalogatott a kezemen, az arcomon, ahol csak ért. Közben halkan dünnyögött, mormogott hozzám, szinte biztatott. Megnyugtató érzés volt, hogy van mellettem valaki, aki nem részegnek néz és megszól, hanem együttérez velem, és a maga módján próbál segíteni. Garam segítségével a rohamok közeledtét megérezve a kutyát simogatva a rohamok nagy részét teljesen el tudtam kerülni, és két év múlva már ki is gyógyultam a betegségből. Hogy pánikbeteg voltam, azt csak évekkel később, egy a pánikbetegségről szóló rádióműsor meghallgatásakor jöttünk rá Édesanyámmal!