Nemzeti fajtáink közül a legritkább, s egyben leginkább veszélyeztetett fajtánk a MUDI, ez a kevesek által ismert, a szó szoros értelmében a kihalástól megmentett kutyafajtánk. Mellőzöttségére semmiféle ésszerű magyarázatot nem találok, hiszen rusztikus külleme mellett fantasztikus belső tulajdonságokkal rendelkezik.

Származásáról semmi bizonyosat nem tudunk, inkább csak feltételezéseink vannak róla.

A standard szerint a mudi a XIX. század végén és a XX. Század elején alakult ki az „őshonos” puli és a merinói juhokkal hazánkba került német hegyes állófülű juhászkutyák keveredéséből. Ez az elmélet erősen vitatható több szempontból is.

Mindenekelőtt a fajta keletkezésének időpontját vitatom, azzal azonban teljes mértékben egyetértek, hogy a mudi a hazánkba került németalföldi juhászebek utóda lenne.

Véleményem szerint a ma puliként ismert fajta egyáltalán nem őshonos fajtánk. Honfoglaló eleink nomád állattenyésztést folytattak, a jószágot lóhátról terelték. Mivel abban az időben nem voltak értékes mezőgazdasági területek a nyájak, csordák vonulási útjában, így a barmok terelése sem úgy zajlott, mint manapság. A jószág ment a saját esze után, a számára legjobb, legkényelmesebb legelő tempóban, nem kellett kutyákkal hajtani, csak a vonulás irányát szabták meg a nyájakat kísérő emberek, akik őrizték a jószágot a kártevőktől is. Ebben az őrszolgálatban fontos szerepe volt a nyájőrző kutyáknak is, ezek lehettek minden bizonnyal a mai komondorok és kuvaszok ősei. Ezek a kutyák alkalmasint még a terelésbe is be tudtak segíteni, ha a szükség úgy hozta. Ma is tapasztalhatjuk a komondor-  illetve kuvaszkölykök játékában a terelő mozgásformákat.

Kisebb testű kutyák nagy valószínűséggel csak szorosan az emberek közelségében élhettek, mintegy az eleven riasztócsengő szerepét betöltve. Ezek a kutyák könnyen zsákmányává válhattak a nyájakat megtámadó vadállatoknak, ezért nem valószínű, hogy a terelésben használták volna őket. Legjobb tudomásom szerint az ősmagyarokkal kapcsolatos régészeti anyagokban csak nagy testű és agárszerű kutyák csontmaradványait találták meg, kistestűét nem.

Még a XVIII-XIX. században is a szilaj pásztorok mellett kizárólag nagy testű kutyák szolgáltak. Csak a folyók szabályozása és a hatalmas mocsarak eltűnése után terjedt el a kis testű kutyákkal való tereltetés. Ekkor tűnt el élőhelye beszűkülése után a nádi farkas, a réti farkas, mely addig a nyájakat, csordákat fenyegette. Egyre kevésbé volt szükség a nagy testű kutyákra, inkább a kisebb, fürgébb és értelmesebb kutyák kellettek. Ezek már nem a jószág védelmét, hanem irányítását végezték hallatlan ügybuzgalommal. A mocsarak eltűnésével kezdetét vehette az intenzív földművelés, s bizony a művelésbe bevont területek között a jószág elkormányozása nem csekély ügyességet igényelt. Hű társát nagy becsben tartotta és tartja ma is a pásztorember, hisz egy-egy jó pásztorkutya 6-8 ember munkáját is elvégzi, és nem is akárhogyan!

Nem könnyű arra a kérdésre választ adni, vajon mióta teljesít szolgálatot a magyar pásztor mellett a mudi, annak szemeként, füleként s mindkét lábaként? Lehet, hogy csak pár évtizede, mint azt a standardban is olvashatjuk, de az is könnyen elképzelhető, hogy már 2-3 évszázada ott tüsténkedik a nyájak körül, vagy a parasztudvarokban az aprójószágot igazgatja.

A XIX. század végén és a XX. század elején kezdték el lelkes amatőr kynológusok a hazai kutyafajták felkutatását, rendszerezését és többé-kevésbé rendszeres tenyésztését elméleti

szakemberek segítségével. Az akkori viszonyokra mi sem jellemzőbb, mint hogy kezdetben teljes volt a zűrzavar még az elnevezések körül is. Szinte minden nagy testű, fehér vagy fehéres színű, őrző-védő feladatot ellátó, a pusztákról származó, félhosszú vagy hosszú szőrű ebet ,,komondornak" neveztek. Az egyes, egymástól jól elhatárolható típusokat különböző jelzőkkel különböztették meg. Így ismeretes volt a ,,bagolyszemű komondor", a ,,sima fejű komondor", a ,,borzas fejű komondor", valamint a ,,pusztai bundás komondor" is. Eközben a kis testű, igen sok színben és típusban fellelt terelő jellegű pásztorkutyákat leggyakrabban pumi, ritkábban puli névvel illették. Itt is a különböző típusokat jelzőkkel különböztették meg egymástól. A mai napig ismertek a pásztoremberek között a ,,bajszi puli" ,a ,,német puli", a ,,somogyi puli", az ,,alf6ldi pumi".

Dr. Raitsits Emilnek és kortársainak érdeme, hogy századunk húszas éveiben sikerült külön-választani a komondort a kuvasztól, és a pulit a pumitól. Hosszas vitatkozás után meghatároz-ták e négy fajta morfológiai (alaktani) jellegzetességeit, megalkották a fajták első standardjait, és elkezdték a szervezett tenyésztést is.

A puli és a pumi tenyésztése során az almokban időről időre felbukkantak fényes-fekete, testszerte dús, hullámos szőrű, felálló, hegyes fülű, hátrafelé zászlós lábvégű, a pofarészen és a lábak elülső részén egészen rövid szőrt viselő egyedek is. Ezeket Raitsits, mint a spiccősökre való visszaütés jeleit, selejtezendőnek ítélte. Az egyik ilyen kölyök fényképét közölte is ” A magyar kutyák” című könyvében. A foto egy típusos mudi kölyköt ábrázol!

Sajnos senki nem gondolt arra, hogy a puli és a pumi mellett el hazánkban még egy terelő pásztorkutyafajtánk, holott a legrégibb juhászkutya-leírások sokkal inkább emlékeztetnek a ma mudiként ismert fajtára, mint akár a pulira, akár a pumira! Lássunk ezek közül néhányat!

Az egyik legelső juhászkutya-leírás szerint (BUFFON, 1773) a juhászkutyák ,,általában fekete színűek, a fülük felálló, arcorron és a lábvégen rövid a szőrzetük, a farkuk hátrafelé hajlott vagy lógós, testüket egészében lompos vagy fürtös szőrzet fedi".

Pethe Ferenc 1815-ben kiadott Természet historia című könyvében a pumiról (?) a következőket írja: ,,Ez is van kitsiny, nagy, ezer és mindenféle színű, úgyhogy ebben a hegyes, felálló fülön kívül híjjaba teszünk több fajtajegyet. Ennek a feje legjobban közelit a rókáéhoz, úgy nagyobb részire felillene."

Az ugyanebben a könyvben található rajz (lásd az ábrát) az akkori id6k pumijaként egy határozottan mudi jellegű kutyát ábrázol, melynek hegyes, felálló füle van, a pofarészek és a lábak elülső részén rövid, sima, fekvő szőrt visel, lábai hátrafelé zászlósak, s testszerte erősen hullámos, de nem gyűrűs göndör a szőrzete.