A MARMAGASSÁGRÓL

Pár éve megjelent egy cikkem a KUTYA című kynológiai lapban, amiben írtam a mudik marmagasságának és a típusnak összefüggéseiről.  Világosan rámutattam, hogy a standard méreten felüli kutyák között nagyságrendekkel több az atípusos egyed. A tenyésztők között sajnos sokan vannak, akik mindenféle ideológiát gyártanak arra nézve, miért kellene megnövelni a mudik marmagasságát, csak egy pár példa ezekből: mert a nagyobb mudi jobban utoléri a birkát, könnyebben lefogja a szürkemarhát, nagyobb eséllyel indul az agility versenyeken maxi osztályban, jobb őrző-védő, és így tovább.

Nekem az a véleményem, hogy ha mudit akarunk tenyészteni, akkor ne az  legyen a fő szempont, hogy mennyire keresett a fajta, hanem a mudi fajta jövője. Egy atípusos fejformájú, atípusos testalkatú fekete kutya már nem mondható mudinak. Legfeljebb mudi keveréknek. Ez pedig nem lehet cél!

A marmagassággal kapcsolatos cikkem megjelenése után pár héttel levelet kaptam egyik mudis sporttársunktól.

A sporttárs véleménye szerint a mai mudik azért sokkal nagyobbak, mert mi jobban tápláljuk őket. Hivatkozik az Árpád-kori magyarság átlagméretére és a mai magyarok testmagasságára.

Részben egyetértek vele, hiszen magam is tapasztaltam, hogy a jobb táplálás kissé erőteljesebb kölyköket eredményez. Jómagam is neveltem fel almokat kecsketej savójával (az utcánk végében egy család kecskesajtot készít, és a savót vödörszámra kaptuk tőlük, aminek a kutyák nagyon megörültek. Én kevésbé, mert frenetikus hatása volt a savó itatásának, olyan hasmenést produkáltak a blökik, hogy alig győztem a takarítást!) . Megfigyeltem viszont, hogy azokban az almokban, ahol a kölykök kaptak kecsketej-savót, a kölykök sokkal erőteljesebb csontozatúak lettek, a marmagasságuk  pedig a standard felső határa felé tendált, míg ugyanabból a párosításból származó, más táplálékon felnőtt kölykeim marmagassága megmaradt az ideális méretek között. De egyik kölyök se nőtte ki a standard által meghatározott méreteket, ami az én elgondolásom szerint csak azt jelentheti, hogy kitenyésztett állomány esetében, ahol a szülők mind kivétel nélkül típusos mudik, a jobb táplálás miatt NEM NÖVIK KI az utódok a standard méreteit!

Egyébként sem tartom szerencsésnek az Árpád-kori magyarok magasságát összevetni a a mai magyarságéval, több okból is. Egyfelől az Árpád-kori magyarság az évszázadok során több nációval is keveredett. Gondoljunk csak a leggyakoribb keveredésekre, török, tatár, ruszin, horvát, bolgár, német, román, kun, ukrán, szlovák stb felsorolni is hosszú lenne azokat a népeket, melyekkel a magyarság keveredett.  

És hát bocsánat a kifejezésért, de minket, embereket nem tenyésztenek tudatosan, tehát már csak ezért is furcsa lenne szoros párhuzamot vonni.   

Másfelől sokkal több generáció telt el az Árpád-kor óta, mint a mudik esetében a méreten felüli, s egyben meglehetősen atípusos egyedek vonatkozásában.

Akkor vajon mitől nőttek meg és mitől alakultak át a mudik?

A sporttárs annak a véleményének is hangot adott, miszerint talán Fényes Dezső és a hajtókutyát „felfedező” szakemberek nem végeztek kellőképpen alapos kutatást, amikor javaslatot tettek a hajtókutya, majd később a mudi standardjára. A sporttárs szerint Fényesék illetve a mudi standard megalkotói által végzett adatgyűjtés „nem felelt meg egy szabályos, ún. reprezentatív mintavétel követelményeinek.

Nem az én tisztem megvédeni Fényes Dezsőt, Anghi Csabát, de az F.C.I. által is elfogadásra felterjesztett standard megalkotóit sem. Úgy vélem, mindannyian olyan nagynevű tudósok, hogy nevüket még akkor is tisztelettel fogják emlegetni, amikor a mi nevünket már régen elfelejtették. Efelől kétségeim nincsenek.

Ugyanakkor azt is meg kell mondanom, nem hinném, hogy bárki is a nagy „öregek” közül  pusztán néhány egyed alapján tett volna javaslatot egy új kutyafajta standardizálására. Ahogy olvasgattam a régi leírásokat, az a benyomásom támadt, hogy éveken át tartó, és nagyon alapos, az egész országot átfogó, sőt, az országhatárokon is túlnyúló kutatómunka előzte meg a hajtókutya fajtaleírását. Ráadásul Fényes Dezső nem csupán összegyűjtötte a hajtókutya legtípusosabbnak vélt egyedeit, de tenyésztette is őket éveken keresztül házi törzskönyvvel, mint ezt mindenki, aki a fajta iránt egy cseppet is érdeklődik, bizonyára jól tudja.

Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, a túlzottan engedékeny bírálatok és a nem elég szigorú, utódszelektálás nélkül végzett B törzskönyveztetések nagyban hozzájárultak az állomány átalakulásához. Volt szerencsém ismerni sok olyan mudit illetve mudinak törzskönyveztetett kutyát, melyek őseiről semmit sem tudunk. Ezek között volt olyan is, akinek mindkét füle csak félig állt, ez hrvatszki ov-csar fajtajelleg. Volt olyan, akinek a színe a klasszikus black and tan színt mutatta, de tudok aprótincses, gyűrűs göndör szőrzetűről is nem egyről. Ismerek olyan B törzskönyves kutyát, akinek a marmagassága 34 cm, a törzshossza ellenben 52 cm! Láttam 54 cm magas, félhosszú, simán lefutó szőrzetű, német juhászos fejformájú szukát, de láttam több típusos spicc-keveréket is. Nem akarom felsorolni az összeset,. mindenesetre már a fenti felsorolásból is nyilvánvaló, hogy talán a nem kellőképpen szigorú B törzskönyveztetések és a szelekció hiánya eredményezi  a mudi fajta átalakulását, a méretek megnövekedését és a fajtában egyre terjedő típushibák egyre általánosabbá válását. 

Mit lehet ez ellen tenni ?

Azt semmiféleképpen nem javaslom, amit a sporttárs javasolt, miszerint csináljunk egy átfogó állományfelmérést, majd az ott kapott adatok /méretek és hibák/ ismeretében dolgozzuk ki a standard legújabb változatát, s a meglévő állományt alapul véve  tegyünk javaslatot a standard módosítására.

Félreértés ne essék, nem az állományfelmérés ellen lépnék fel, hanem a nem a tenyésztői szemléletet tükröző módszer ellen. A fenti módszer ugyanis a mudi standardjét a már meglévő, eleve típushibákkal terhelt állományhoz igazítaná.

Ez ugyanis egyértelmű visszalépést jelentene, márpedig mindig előre kell gondolni. Nem szabad csak a meglévő állományt látni, azt pedig végképp nem szabad alapul venni, hogy éppen kinek milyen kutya ugat az udvarában!

Ha ugyanis ezt a módszert vezetnénk be, akkor már régen felvehettük volna a mudi standardjába a kifejezetten hosszú hátat, a világosbarna szemet, a meredek hátulsó végtagokat, a megnyúlt mancsot, a stop teljes hiányát, esetleg az erős stopvonalat.

Ezek a hibák mind-mind egy-egy korszak állományának jellemző típushibái voltak, de úgy vélem, a típushibák megléte még nem ad alapot azok standardizálására.

A sporttárs szerint (idézem) :”a mudi esetében horvát juhászkutyás tulajdonságokkal riogatni kicsit olyan, mint egyes  kuvaszokat pireneusi juhászkutya jellegekkel meggyanúsítani.”

Aki kicsit is ismeri a kuvasz fajtát, az tudja, bizony akadnak pireneusi fajtajegyeket mutató kuvaszok is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kuvasz standardjába be kéne venni a pireneusi hegyipásztor fajtajegyeit. Akkor a mudiéba miért kellene? Mert ez „csak” mudi?

Nemzeti fajtánk tenyésztéséért mindannyian felelősek vagyunk. Tenyésztők, bírók, tartók, egyszerű szimpatizánsok.

Nem engedhetjük meg, hogy a fajta elveszítse csak rá jellemző tulajdonságait és átalakuljon valamiféle keverékkutyává.

A mudi maradjon mudi, ne csináljunk belőle színes hrvatski ovcart!